Az Oltáriszentség hármas alakjában: mint áldozat, mint eledel, mint folytonos jelenlét, az egész keresztény liturgia ragyogó középpontja, az isteni szeretet csillagrendszerének tündöklő napja. A liturgia általában véve a megváltás művének folytonossága, a tárgyi megváltás alanyivá változása, az Ige testté létele az emberi lelkekben; az Oltáriszentség pedig csudás összfoglalata a megváltás egész drámájának, emléke és megújulása egyaránt. Memoriam fecit mirabilium suorum misericors et miserator Dominus. Nem csoda tehát, haaz Oltáriszentség, főleg mint áldozat, a keresztény áhitat, lelkesedés, inspiráczió kiapadhatatlan forrása volt mindenkoron. Tudósokból költőket alkotott, például, mikor egy Aquinói sz. Tamást himnuszokra lelkesített. A hivatásos művészetnek, a középkor épitészetének, festészetének, szobrászatának lelkesítő alapgondolata volt az áldozat szeretet tüzében égő alázatos Istenség. Akit a nagy pogány, Goethe, legnagyobb német költőnek nevezett, Wolfran v. Eschenbach, Parsifaljában a szent miseáldozat edényének, a szent Grálnak alkotta meg csodás époszát, a középkor Faust-ját, mely a nyelven kivül Goethe Faustjának semmiben sem enged és sok mindenben, ami a költészet lelkét, nemesebb részét képezi, a wiemari mester remeke fölött áll. Parsifal az emberiség képviselője, ki Istent keresi és végre megtalálja, ki daczában Istenre neheztel, de végre nyugtalanság által kínozva, a dölyföt alázattal győzile és a hitben a békés és a kivánt boldogságot ismét megnyeri. Nem lehet maivabbúl a tiszta ifjúkort, nem ragyogóbban egy hősi világot, nem égőbben a lélekfájdalmat, melynek alapja a legfőbb jótól való elszakadás, – és boldogítóbban a jóhoz való visszatérést festeni. És miután az epikus költő mindezt nem bölcsészeti itéletekben, hanem tettekben lelkünk előtt föltüntette, merész, dicső művét ezenszavakkal fejezi be: „Azon lépcsőkhöz vezettem Parsifalt, hová az üdv őt hítta. Igen, akinek élete úgy végződik, hogy a lelket a test gonosz bűne el nem fordítja Istentől és aki egyuttal mégis méltósággal a világ kegye után is törekszik, az nem élt hiába”.
(Dr. Némethy Gyula, 1904)